Az első világvége, amit együtt töltöttünk

Ha egy hónapunk, netán csak öt percünk volna hátra az életből az első, esetleg a legeslegutolsó világvége előtt, mit tennénk? Hagyatkozhatunk a kilégzés, belégzés egyenletes ritmusára, nyugodtan, békésen várjuk a magunk teremtette apokalipszist, vagy pörgessük végig régmúlt örömeinket, valljuk meg bűneinket a „végidők önfeledt dekadenciájával"? Selyem Zsuzsa novelláinak hősei, legyenek emberek, állatok, áldozatok, klímabűnözők vagy szaporodni vágyó humánok, rendre úgy hiszik, hogy a rossz dolgok, ha vannak egyáltalán, meggyógyíthatók. A történetek hol groteszk, hol szürreálisan valóságos világában a szereplők országhatárokon át, háborúból menekülve, a pokol köreit megjárva vagy épp egy gyanúsan békésnek ígérkező vitorlázásról nem elszökve, vitriolos humorral próbálják túlélni sorsuk kiszámíthatatlan fordulatait. Az első világvége, amit együtt töltöttünk olyan, akár egy fanyar iróniával megírt túlélési kézikönyv: megpróbál úgy vigasztalni, hogy ne hazudjon.