Kegyelmi viszonyok

„Hőseim fáradhatatlanul kutatnak és kutatni is fognak egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésük helye, s ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet: ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni. Közvetlenül saját nyugtalanságuk okát kutatják, személyes fájdalmukra keresik a gyógyírt, vagy legalább a belátást, hogy nincs gyógyír a sebre” – nyilatkozta Krasznahorkai László egy 2002-es interjúban. Ez a bolyongó, gyógyírkereső kutatás jellemzi a Kegyelmi viszonyok novelláinak hőseit is. Kutatnak az áhított rend, a megnyugtató magyarázatok, a megoldásnak tűnő cselekedetek után. Hátha egy jó helyen fölállított csapda, egy gyilkos ütés, egy körültekintően megválasztott búvóhely mindent megment. Vagy hátha a HÉV-menetrendhez igazodó fegyelmezettség, egy félkegyelműhöz való odaadó ragaszkodás vezet valahová. A hétköznapisággal fedett megszállottságot, a fáradhatatlan kényszerességet megejtően higgadt, szép, szerteágazó, de tökéletes rendszerű mondatok írják le az elbeszélésekben, s ugyanezek a mondatok a felidézett sok-sok részletből fizikai tágasságukkal csábító, mégis szorongatóan szűk tereket rajzolnak ki. Mintha a hús-vér valóság minden elemének, a fényeknek-árnyékoknak, sőt a levegőnek is mázsás súlya lenne. A kegyelem talán kézzelfogható közelségben van, de megváltás nincs. A Kegyelmi viszonyok 1986-ban jelent meg először, s a kötet nem egy elbeszélését azóta már a kortárs magyar novellairodalom klasszikusaként tarthatjuk számon.