Bécs ostroma recenzia

Bécstől keletre, Bukaresttől nyugatra, egy erdélyi kisvárosban, Végaknán vagyunk, ahol a Monarchia visszhangjai lassan elhalnak a rendszerváltás utáni átmeneti korszak tipikus alakjainak lelkében és életében. 1995 decemberének végén, a szocializmusból kapitalizmusba botladozó korszak határán az emberek már nyugodtan elmehetnek és el is mennek, a visszatérők és maradók egymás szemében is a vesztesek táborát gyarapítják. Végakna mindenekelőtt az elfeledett vagy mellőzött Erdély, amiről lassan már csak az előítéletek és közhelyek szókészletével tudunk beszélni. A fiktív városban Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben, Gyulafehérvár, Marosújvár és Nagyenyed utcáit, tereit, intézményeit, temetőit (!) ismerjük fel. A város régi, „birodalmi” fénye az idősek visszaemlékezéseiből és a fiatalok álmodozásaiból sejlik fel. A mindenki által Karolina térként azonosított városközpont volt már Ferenc Ferdinánd tér, majd Augusztus 23-a tér, jelenleg pedig a Nemzeti Megbékélés Tere nevet viseli. Az egykor színes – „multikulti” – városra előbb a kommunizmus szürkesége borult, a rendszerváltás utáni kivándorlás pedig elhozta a végső sivárságot; egyre több „űrnek” kell emléket állítani – a városvezetés kis réztáblákkal jelöli a „germán űr” és a „zsidó űr” helyét. A perifériára szorult és alkonyba borult városban a halogatás az egyetlen érvényes életforma.