Másik Isten recenzia

„Nem bír a sárga cipő nélkül élni, csak arra tud gondolni, elképzeli, ahogyan a lábadra adja, ahogyan letérdel eléd, mintha te lennél Hamupipőke, rád próbálja a sárga cipőt, mert ő még nem tudja, amit te már igen, hogy tökéletesen illik a lábadra, ő még nem tudja, amit te már igen, hogy olyan leszel neki, mint a heroin. Elég egy alkalom." A mesék úgy érnek véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ezek a szavak nevelnek minket, ebben hiszünk, hogy csak meg kell találni a másikat, és utána minden úgy marad ebben a kimerevített pillanatban. A mesék nem szólnak a változásról, arról a pillanatról, amikor egyszer csak nem ismerünk a másikra, de ami ennél rosszabb, már magunkra sem. Amikor keresni kezdjük az összes valaha volt önmagunkat, remélve, hogy mint egy fura kirakóban, megtaláljuk köztük az igazit. A mesék nem szólnak a levegőtlenségről, a kilátástalanságról, a dühről, amivel hol magunkat, hol a másikat büntetjük reménykedve, mert ahol büntetés van, ott van feloldozás is. Gurubi Ágnes regényének hősei már jóval túl vannak a mese végén. Egyikük sem érti, mi történik, mind azt várják, hogy feketén-fehéren megmutatkozzon előttük az igazság, mint egy isteni kinyilatkoztatás. Pedig mindenkinek megvan a maga igazsága, ami itt felszabadít, ott sebeket ejt, de kimondva, leírva, kibeszélve, világgá kiáltva mégis enged tovább menni, és talán ez a legtöbb, amit remélhetünk. Az eddig négy kiadásban megjelent családregény, a Szív utca szerzőjének második könyve lélektanilag árnyalt karaktereivel, a hagyományos próza szabályait üdítő módon felrúgó szabad tudatáramlásaival, a test mint eszköz egyszerre pontos és érzéki ábrázolásával válik emlékezetes, sodró olvasmánnyá.